6. fejezet

Elég rossz érzés, mikor a szemed előtt lepereg az egész életed. Sajnos már többször is volt "szerencsém" ezt megtapasztalni, de most valahogy más volt. Nem csak attól féltem, hogy egy majd' 150 éves vámpír helyben kettétör, hanem attól is, hogy mindjárt felfedi a kilétemet. És ez valahogy jobban aggasztott. Fura, de ez az igazság.
- Na mi az...- szólaltam meg, miközben próbáltam a bátorságomat fenntartani- Elvitte a cica a nyelved, Damon? Gyerünk! Mondjad! Ki vagyok én?!- kiáltottam rá
A vámpír még úgy fél percig szorított a falhoz szúrós szemekkel pislogva rám, majd végül engedett az arcvonásain, és levette rólam a kezeit.

- Csak egy ízig-vérig spanyol lány, aki imádja New Yorkot- motyogta hátat fordítva nekem, mire én csak összeráncolt szemöldökkel néztem a háta közepét
"Most mi a jó büdös franc van?!" Gondoltam magamban. Tudtam, hogy Damon rájött a kilétemre, máskülönben miért mondta volna, hogy "Tudom, ki vagy!". De miért váltott hirtelen, arra, hogy mégsem tudja?!
- Mi folyik itt?- értetlenkedett Elena is, biztos ő is teljesen összekeveredett
- Semmi- indult meg Damon a kijárat felé- Megyek a Grillbe...
Szólni se tudott hozzá senki, már ki is lépett az utcára és elnyelte a sötétség. Stefanra pillantottam, aki próbálta az elején megállítani Damont, így valószínűleg ő is ismeri az eredeti énemet.
- Nahát...- nevetgéltem kínosan- Ez fura volt...
- Fura? Extrán fura!- kontrázott az unokahúgom- Biztos megint részeg volt... "Tudom, ki vagy!" Hát ez hülye... Mégis ki lennél? Oprah Winfrey?
- Nem tudom... De én inkább lefekszem- vettem célba a lépcsőt- Jó éjszakát, fiatalok!
Meg sem vártam a válaszukat, már futottam is fel a szobámba, a fokokat kettesével szedtem, és szó szerint berontottam az ajtómon, de amint betoppantam, egy erős mellkasba ütköztem. Fel sem mertem nézni a látogatómra, nem akartam tudni, ki az, de végül az illető az államnál fogva felemelte a fejemet.
- Helló Olivia!- köszönt negédesen Damon
- Damon!- ugrottam odébb egy fél métert. tehát ezért ment el... Nem akart szemtanúkat, mikor végez velem- Azt hittem... Azt hittem... Azt hittem, hogy a Grillbe mész!
- Változtattam az útirányomon...- vont vállat egyszerűen, és nekitámaszkodott a komódomnak- Ki vagy te?- szegezte nekem a kérdését- Bocs, változtatok... Mit akarsz te itt?! Vadász vagy... Miért jöttél Mystic Fallsba?! Ki a célpontod?!
- Én... Én... Én...
- Áh! Nem is vagyok rád kíváncsi!- lökte el magát a komódtól mérgesen, és abban a szent pillanatban el is tűnt a szobából

Szomorúan pislogtam a szellő fútta függönyre, és haraptam be az alsó ajkam. Nem is azért, mert lebuktam, megmagyarázni nem tudom, miért voltam szomorú, de az voltam. Elöntött a bánat. Meg amúgy is! Miért van az, hogy Damon jelenlétében csak úgy egy perc alatt megváltozok. Nem szoktam én behúzni a nyakam, erre jön Ő, és mintha kicserélnének... Miért van ez?! A tükörbe pillantottam, ahonnan nem a legjobb formájú Olivia nézett rám vissza. A jobb szemem körül egy lila monokli ékeskedett, a szemöldökömön is látszott, hogy csúnyán felszakadt, nem beszélve a szám sarkáról. Istenverte vadászat! Gyűlölöm! Magamhoz kaptam a sminkes kistáskámat, és meghazudtolva magam, telekentem az arcom alapozóval, hogy annyira ne látszanak ezek a sérülések. Miután meggyőződtem arról, hogy nagyjából jó munkát végeztem, fogtam a telefonom, és úgy döntöttem elmegyek itthonról. Gyorsan leszáguldottam az emeletről, ki az utcára, és a lábaim egyenesen a Salvatore-villához vittek. Ott bizonytalanul bekopogtam, és vártam, hogy ajtót nyissanak. Pár perc múlva feltárult előttem a bejárat.
- Remek...- láttam meg Damon gunyoros arckifejezését, és már csukta volna be az ajtót, de a lábammal igyekeztem azt megakadályozni- Ugye tudod, hogy nem szép egy vámpírral ellenkezni?!
- Öltem már meg nem egyet, te sem fogsz nehézséget okozni, úgyhogy engedj be szépen!- löktem meg teljes erőmből az ajtót, és beléptem az előtérbe
- Én kérek elnézést "Miss. Nagyra vagyok magammal vadászkisasszony"- csukta be a nyílászárót a szemeit forgatva, majd mellettem elszáguldva bement a nappaliba, hogy aztán a kanapéra dobja magát és továbbkortyolgassa a pohár whiskey-jét
- Beszélhetünk?- álltam meg előtte
- Nem...
- De fogunk!
- Nem, nem fogunk...- kontrázott csilingelő hangon
- De, igenis fogunk!
- Kizárt!- pattant fel, és töltött magának egy újabb pohár alkoholt- Miért vagy itt egyáltalán?!
- Hogy beszéljünk, te szerencsétlen barom!
- Te le szerencsétlen barmoztál?!
- Mint a huzat!
Választ nem kaptam, csak az összeszűkült szemekkel nézhettem farkasszemet, mígnem Damon a kezembe nyomott nekem is egy pohár whiskey-t.
- Igyál!- sétált el mellettem, és fel-alá kezdett el járkálni a helyiségben- Tudod, mit nem értek... Miért nem öltél még meg senkit sem... Ez nem tiszta... Mert az leesett , hogy a "vámpírinvázió" miatt jöttél...
- Jöttünk...- javítottam ki, ugyanis jobbnak láttam, ha tiszta lappal indulok, így hogy még nem tépte ki a szívem
- Ki az a jöttünk?!
- Én, Dean és Sam.. A pasi a bárból, meg az öccse...
- Tudtam, hogy ismered!- rázta meg a fejét gúnyosan nevetve, de én csak vállat vontam
- Ők rángattak el! Én már legalább egy éve ott hagytam ezt a szaros életet! Utálom ezt, érted?! Gyűlölöm! Gyerekkorom óta ebben a világban élek, és rühellem!- kezdtek el potyogni a könnyeim- Erre Dean egy nap felbukkan a lakásomban, hogy "Hé! Az unokahúgod egy vámpírfészekben lakik!" Persze, hogy idejöttem, mikor Elena és Jeremy az utolsó élő rokonaim, akiket egyáltalán ismerek! Nem is lennék itt, ha nem róluk lenne szó! Szarnék magasan minden egyes undorító, mocskos vérszívó dögre! Olyan jó volt az az egy év mindenféle sötét, természetfeletti dolog nélkül! Erre tessék... Itt vagyok!- vágtam a szekrényhez a poharat- És veled, egy beképzelt, egoista, "körülöttemforogavilág" vámpírral vitatkozok! Ez rosszabb, mint egy szappanopera!- rúgtam bele még végszóként a kanapé lábába is
- Ahogy mondtam New York-ban is...- szólalt meg csendesen Damon-... hasonlítunk egymásra...
- Kétlem!- fintorogtam
- Én nem akartam vámpír lenni... A drágalátos öcsikémnek köszönhetem véglegesen ezt a létet... Ha ő nem itat velem embervért, már meghaltam volna anno, jó régeeeeen...
- Nem ugyanaz a két sztori!- töröltem le a könnyeimet az arcomról
- Nem, de hasonlít...
- Inkább megyek...- ráztam meg a fejem- Elköszönök Elenától, és meg sem állok LA-ig... Viszlát, Damon!
Leszegett fejjel lépdeltem az ajtóig, de mikor a kilincsre emeltem volna a kezem, Damon termett előttem.
- El akarod kapni a rosszfiút? Segítek neked...
- Miért segítenél?- kérdeztem vissza hitetlenkedve
- Mert én is el akarom kapni...
Kétkedve méregettem Damont. Vajon igazat mond, vagy csak így akar tőrbe csalni? Végül bólintottam, és intettem a fejemmel, hogy jöjjön utánam, aminek eleget is tett.
Egymás mellett ballagtunk Mystic Falls kihalt utcáin, az idő már éjfél körül járhatott, senki sem járta már az utakat rajtunk kívül. Damon sem kíváncsiskodott hova megyünk, csak követett, mígnem a Winchester fiúk moteljéhez nem értünk, ahol bekopogtam a szobaajtójukon, és már hallottam is Dean zsörtölődését.
- Ki a franc akar vendégeskedni ilyenkor itt?" Sam, nézd már meg ki az!- a szemeimet forgattam a szavai hallatán, majd már nyílt is résnyire az ajtó, de mikor a fiatalabbik testvér meglátta, hogy én vagyok, ki is tárta azt
- Szia Sam!- intettem neki, majd Damonra böktem- Ő itt Damon... Ne hogy megöld, köszi!- libbentem be mellette, és Deanhez indultam, aki a kanapén elterülve, lábait az asztalon pihentetve sörözgetett- Mi van? Már csicskáztatod is az öcsédet?!
- Olivia...- sóhajtott fel, hogy már kezdje a kioktatásom, mikor is a hátam mögé pillantott, és a szemei szó szerint kikerekedtek, bizonyára felismerte Damont az Elijahtól kapott képről
Szempillarebbenésnyi időm sem volt elkapni Deant, ahogy Damonra veti magát egy tőrrel a kezében, csak azt vettem észre, hogy végül a vámpír nyomja a falnak Deant, és a fegyver már az ő kezében van, ahogyan a Winchester torka előtt tartja 1 centivel.
- Itt gyilkolásszák egymást, aztán több bennük a közös, mit gondolnák...- fordultam Samhez a fejemet ingatva, majd szétszedtem a két tesztoszterontól túltengő férfit- Te ide ülsz...- löktem le Damont az egyik fotelbe- Te pedig ide...- ültettem vissza Deant a kanapéra- És nyugszotok, világos?!
- Nem...- jött az egyöntetű válasz mindkettőtől
- Nem?!- vontam fel a szemöldököm- Biztos?- húztam be Deannek, miközben a tőrt hátradobtam, ami Damon gyomrában állapodott meg
Egyikőjüknek sem tetszett ez a bánásmód, de nem érdekelt.
- Elnyugodtok?!
- Ha kell bolyhos nyuszivá válok, csak szedd ki ezt a szart belőlem!- nyögött fel Damon, amit mosolyogva nyugtáztam és megszabadítottam a tőrtől
- Dean?
- Ha muszáj...
- Muszáj...
- Jó, de egy rossz mozdulat és esküszöm végzek vele...- vette magához Dean a sörét, miközben a lábait visszahelyezte az asztalra
- Elmehetnél óvónőnek, Oli...- nevetett a háttérben Sam
- Ilyen módszerekkel...- kuncogtam- Kétlem, hogy alkalmaznának...- ingattam a fejem vigyorogva, majd visszafordultam a "felhevült kanokhoz"- Drága, egyetlen Deanem... Damon fog mostantól segíteni nekünk!

- Remek...- mosolyodott el gúnyosan- Miért is?
- Talán, mert többet tudok, mint te, okoskám...- jött a válasz Damontől
- Te?!- nevetett fel jóízűen a Winchester- Az agyad valószínűleg egyenlő egy hangyáéval...
- Vagyis a tiéddel?- vigyorgott Damon
- Uramisten, hova kerültem?- rogytam le a másik fotelbe elsápadva- Damon... Inkább avass be a részletekbe...!
- De csak mert te kéred, OllyJolly...- kacsintott
- Mivan?- replikáztunk egyszerre Deannel, de Damon ezt meg sem hallva mesélni kezdett
- Van Klaus, a csúnya, gonosz hibridbácsi, aki bizony félig vámpír, félig vérfarkas, és bizony Elenára fáj a foga... Vagyis a vérére... Ő a ti emberetek, nem én vagy Stefan... Bár őt azért kiiktathatnátok, de inkább Klausra kéne figyelni...
- Ez aztán marha tartalmas információ volt, mit ne mondjak...- forgatta a szemeit Dean
- Ki mondta, hogy befejeztem, muchacho?!
Én csak a fejemet ingatva dőltem hátra a fotelben, és igyekeztem feldolgozni, hogy ők ketten bizony végig így lesznek egymással.... Inkább már nem is figyeltem rájuk, felálltam és körözni kezdtem a szobában, mígnem a kezembe vettem Dean naplóját (ami egykoron még az apjáé volt), és a legvégére lapoztam, hogy megnézzem az új feljegyzéseket, azonban ezek mellett mást is találtam. Egy képsorozatot, amit még nagyon régen csinált rólam Dean... Majd' két éve, mikor egyszer rájött az öt perc és elmentünk egy napra a normális emberek életét élni. Nem gondoltam volna, hogy ez a kis montázs még megvan neki, egyáltalán nem...