4. fejezet

Zene be, világ ki. Maximumra csavartam a hangerőt, és a saját hangomat is kiengedtem. Imádtam énekelni, nagyon is. Mindez talán, sőt biztosan édesanyámnak köszönhető, hiszen Spanyolországban anno énekes/színésznőként kereste a kenyerét, mígnem összeházasodott édesapámmal egy amerikai kisebb turnén, és végleg átköltözött ide. Sokak szerint tehetséges vagyok éneklés területén, de eddig mindig megtartottam magamnak és a közeli ismerősöknek a cover-jeimet, valamint a saját, általam írt angol, illetve spanyol zenéket is. 

A Guns N' Roses Paradise city-jét énekelve és bömböltetve, nem is hallottam, hogy kopogtak, szimplán a szobám közepén tombolva belebotlottam Damonba.

- Jézusom!- kaptam a szívemhez ijedten, és lejjebb vettem a hangerőt a zenén- Mit keresel itt?!

- Csak nem egy énekes kisasszonnyal sodort össze a véletlen?- dőlt le az ágyamra, és bámult onnan a gyönyörű szép kék szemeivel Damon, és az elmaradhatatlan vigyor ott bujkált a szája sarkában

- Mit keresel itt?!- tettem fel újra erőteljesebben a kérdést, miközben próbáltam kizárni azt, hogy Damon az ágyamban heverészik

Ő csak vállat vont, és felállt, hogy körözni kezdjen a szobában. Minden egyes négyzetcentimétert alaposan megnézett magának, a kitett képeimet, kis porcelánokat, mindent, majd elém lépett. Nem tudtam, hogy féljek-e vagy sem, elvégre is a mai információk után, mire másra tudtam volna gondolni, minthogy helyben megöl...? Azonban teljesen más valami történt. Az ajkait hirtelen a sajátjaimhoz tapasztotta. Az eszemet abban a szent minutumban elvesztettem, a karjaimat a nyaka köré fontam, és hagytam, hogy az élvezet magával rántson. Nem akartam tőle elszakadni, annyira jól esett a csókja, de mint minden jónak, ennek is vége kellett, hogy szakadjon. Valaki kaviccsal kezdte el dobálni az ablakom, mi pedig azonnal szétrebbentünk, és én is visszatértem a rendes dimenzióba.

- Ideje mennem- lépett hátrébb Damon- Még vár rám egy üveg whiskey otthon...

Megrázta a fejét zavarodottan, és már el is tűnt. Pár percig csak bámultam a helyre, ahol állt, de egy újabb kavics ütközése az ablakkal, észhez térített. Sietős léptekkel mentem megnézni, ki érzi céltáblának az ablakot. Hatalmas meglepetésemre Sam álldogált a sötét hátsó udvarban.

- Sam! Hát te?!- hajoltam át a párkányon

- Gyere le! Beszélnünk kell!- a hangjában idegesség csengett, így nem tétováztam

Gyorsan magamra kaptam a kiskabátom, és már le is másztam a fiatalabbik Winchesterhez. Megöleltem, és sétálni kezdtünk.

- Szóval... Miről is kell beszélnünk?- pillantottam fel aggodalomteljes tekintettel, és még mindig lesokkolt, hogy Sam ennyire magas hozzám képest

- Deanről...- sóhajtott fel, mire én kérdőn pislogtam rá, így magyarázni is kezdett- Nem lacafacázok, gyorsan túl akarok rajta lenni. Szóval... Meghaltam, Dean alkut kötött, én visszatértem, ő egy év múlva meghal...

- Mivan?!- torpantam meg, és próbáltam összetenni a dolgokat a fejemben

- Dean... Eladta értem a lelkét- állt meg Sam is a cipője orrát bámulva- És én folyamatosan kutatok, hogy lehetne megmenteni, de semmit nem találtam még, semmit...

- Ez... Ez...- éreztem, hogy mindjárt elsírom magam

Az nem lehet, hogy Dean meghaljon. Az nem történhet meg. Lecsordult egy könnycsepp, majd azon nyomban követte azt az egyet még sok-sok. Sam szorosan magához ölelt, így a mellkasához bújva zokogtam tovább. Nem engedhettem, nem akartam, hogy Deannek bármi baja essen, pedig tudtam, hogy ezek az alkuk halálbiztosak, szó szerint.

- Meg kell akadályoznunk- bújtam ki Sam karjai közül, letörölve az arcomról a sírás nyomait- Az nem lehet, hogy Dean csak úgy meghal!- ingattam a fejem, miközben továbbindultam mégpedig a motel felé

- De hogy állíthatnánk meg ezt az egészet, Oli?- sietett utánam Sam, hiszen eléggé megszaporáztam a lépteim- Te is tudod, hogy ezek az alkuk... Ezeket nem lehet kijátszani, vagy megmásítani!

- Biztos van valami módja!- csattantam fel mérgesen és újra eleredtek a könnyeim- Dean Winchester nem fog meghalni!

Sam még utánam szólt, de a zokogástól már nem is hallottam a szavait, bár nagyon már nem is érdekeltek. Csak azzal törődtem, hogy minél előbb a motelbe érjek, ami pár percen belül meg is történt. Sírva kivágtam az ajtót, és az ágyán heverésző Dean-hez csörtettem, aki csak értetlenkedve, kérdőn bambult rám.
- Komolyan eladtad a lelked, te utolsó féleszű idióta barom?!

Dean köpni-nyelni nem tudott, csak felállt és leültetett a helyére, hogy aztán fel-alá kezdjen el mászkálni.

- Ezt nem lett volna szabad, hogy megtudd...- morgolódott- Nem akartam, hogy tudomást szerezz erről!

- Mégis miért?!- pattantam fel kiabálva az ágyról- Szóval már teljesen kizársz az életedből?! Csak mert akkor otthagytalak?! Megsúgom neked, nem csak azért mentem el, mert utáltam ezt az életet!- már-már torkom szakadtából ordítottam vele, miközben a könnyeim áztatták az arcom- A másik ok az volt, mert tudom, hogy megcsaltál!- ütöttem bele a vállába- Úgyhogy te csak ne zárj ki! Arra nekem lehetne okom, de mégis itt vagyok! Eljöttem veled! Tudod, milyen nehéz úgy tennem, mintha utálnálak?! Megjátszani, hogy már nem érzek irántad semmit?! De nem megy! Nem megy, mert legbelül még mindig szeretlek, csak azt nem értem miért!

Sírva rogytam vissza az ágyra. Végre kijött belőlem. Két éve motoszkál ez az egész bennem, és végre kiadtam magamból. Olyan volt, mintha egy súly lekerült volna a vállamról. Nagy levegőket véve próbáltam megnyugodni, de végül felkeltem és otthagytam a két Winchestert, hiszen időközben Sam is befutott.

Hazafutottam, szó szerint futottam. Hallani sem akartam Dean-ről vagy vele kapcsolatos dolgokról. 

Belépve a házba teljes csend fogadott. Hát persze! Hiszen már éjfél körül járhatott az idő. Fel is mentem a szobámba, azonnal átöltöztem pizsamába, majd az álom szinte rögtön agyoncsapott, ahogyan lefeküdtem és letettem a fejem a párnára.

Reggel cirógatásra ébredtem, és ismét a szívroham kergetett az ijedtségtől. A szemeimet kinyitva, Damon tekintetével találkoztam.

- Jézusom, te már megint mit keresel itt?!- húztam magamra nyakig a takarót

- Ohohohoo... Múltkor még nem voltál ennyire szégyenlős- vigyorgott sunyin a vámpír, majd felegyenesedett- Öltözz, de siess!

- Mivan?- keltem ki az ágyból értetlenül- Hova öltözzek?

- Elviszlek valahová...- forgatta a szemeit Damon türelmetlenül- Ne állj már ott, mint egy marionett bábú! Vetkőzz, öltözz, menjünk már!- de én még mindig csak toporogtam egy helyben, így Damon fogta magát, kitárta a szekrényem és egyesével dobálta oda nekem a ruhákat: egy terepmintás nadrágot, egy fekete lezser felsőt, hozzá előkotort egy piros magassarkút- Na... Öltözz!- mutatott a textildarabokra, amiket végül magamhoz vettem és a fürdőbe vonultam velük, hogy aztán magamon azokkal térjek vissza. Damon tetőtől-talpig végigmért- Hmm... Marha jó stylist lennék!

- Ne bízd el magad... Megárt az egódnak!- intettem csendre, majd a kisebbik szekrényemből elővettem egy nyakláncot, a napszemüvegemet, és az egyik sapkámat, míg telefonomat, valamint a szükségesebb holmikat beleszórtam a piros kézitáskámba. Miután teljesen elkészültem, Damon-ra pillantottam- Hova is megyünk amúgy?

- Majd meglátod-suttogta kétesen a fülembe, és már ki is vonult a szobából, én pedig követtem őt egészen a kocsijáig

Amint beszálltam melléje, már rá is taposott a gázra. Az ablakon keresztül néztem, ahogy elhaladunk a házak mellett, a Grillnél, az iskola előtt, és végül elhagytuk Mystic Falls-t, de nem kérdeztem rá, hogy hova megyünk, már nem. Az az igazság, hogy most el akartam, ki akartam szabadulni, az sem érdekelt, hogy éppen egy vámpír "szöktetett meg". Sőt... Ami azt illeti, még örültem is Damon közelségének. 

Lassacskán arra eszméltem fel, hogy átléptük Virginia és Pennsylvania határát.
- Most komolyan... Hova megyünk?- fordultam a sofőr felé

- Majd meglátod- kacsintott egyet és újra az útra figyelt

Egész délelőtt utaztunk. Végül tényleg meglepődtem. New York hatalmas felhőkarcolói között kötöttünk ki.

- Mit keresünk itt?- szálltam ki az autóból, mikor megálltunk

- Felvidítunk téged..- adta meg a választ Damon- Láttalak tegnap eléggé zaklatott állapotban hazamenni...- felelte vállvonogatva, miután látta a kérdő pillantásom

- Oh...

- De senkinek nem mondhatod el, hogy jót cselekszem!- váltott vissza a Damon-stílusba, mire én vigyorogva bólintottam- Elenától megtudtam rólad egy-két dolgot... Például, hogy apáddal sokszor költöztetek, de New Yorkot szeretted a legjobban...- tárta szét a karjait és forgott körbe a forgalmas utca közepén, majd karon ragadott- Menjünk!

Először nem tudtam, hova indult el, de aztán rájöttem, miután ismerőssé vált a környék. A sok közül az egyik régi iskolámba. Ide jártam körülbelül 1 évet, ha nem kevesebbet, de imádtam itt tanulni, az összes közül ezt a gimit szerettem a legjobban.

- Tanítási szünet van, úgyhogy azt csinálhatsz, amit csak akarsz...- nyitotta ki nekem a suli ajtaját Damon- Esetleg körbevezethetsz.

Vállat vontam, és eleget tettem a kérésének, körbevittem az iskolában. Megmutattam neki a kedvenc tantermeimet, a tornacsarnokot, ahol még párat kosárra is dobáltunk, aztán a suli miniszínházát, ahol igazából annak a kevés időnek a legnagyobb részét töltöttem. Végül a focipályánál kötöttünk ki...

- Miért költöztetek annyit?- dőlt hátra a lelátón Damon, miközben élvezte a napsugarakat, ahogyan a bőrét melengetik, és ezt nem is értettem, hiszen vámpír

- Öhm... Apa munkája miatt...- követtem a példáját és én is végigfeküdtem a lépcsőszerű üléseken- De te sem mindig Mystic Falls-ban éltél, nem igaz? 

- Tényleg nem... Sokat vándoroltam, nagyooon sokat...

- És miért?

- Kellett a környezetváltozás- sandított rám a szeme sarkából, majd felpattant- Gyere! Menjünk be a városba!- bólintottam, és utána mentem

Egész nap New York belvárosát jártuk, amivel tényleg sikerült jobb kedvet varázsolnia nekem, és ezért hálás is voltam neki. Egy valamire azonban nem számítottam. Miután végigsétáltunk a Times Squaren, egy kis utcabeli bárba tértünk be, ahol élő zene szólt.

- Mindjárt jövök!- hajolt közel a fülemhez Damon, hogy halljam, amit mond, de aztán el is tűnt, és csak fél óra múlva talált vissza

- Hol voltál?- kíváncsiskodtam

- Mindjárt megtudod!- vigyorgott, miközben belekortyolt a whiskey-jébe

Homlokráncolva néztem rá, fogalmam sem volt miben sántikál, mígnem a zene elnémult, és a bár tulajdonosa vette magához a mikrofont.

- Jó estét, emberek!- köszöntötte a publikumot- A fülembe jutott, hogy ma körünkben tartózkodik egy igazán tehetséges énekesnő, aki ma este egy saját szerzeményt szeretne előadni méghozzá spanyolul!- a szemeim ennél a mondatnál a kétszereseire kerekedtek, és Damonra pillantottam, de ő csak vigyorogva iszogatta az italát, a tulajdonos pedig folytatta- Olivia Sommers! Gyere a színpadra!

Csak hebegni-habogni tudtam, de Damon fogta magát és a színpadig tolt.

- Hajrá!- búgta a fülembe- Ügyes leszel!

Még mindig lesokkolódva lépdeltem fel a lépcsőn, és mentem oda a tulajhoz, miközben hatalmas tapsot kaptam a közönségtől, pedig még nem is hallottak. Mint kiderült a kottát már megkapta a zenekar, így egyből leültettek a középen található kakasszékre, rápillantottam a mellettem lévő gitáros srác papírjára, és észrevettem, hogy a szívemhez legközelebb álló dalt hozta el Damon, a "Lo mejor esta por llegar"-t, ami lefordítva annyit tesz, hogy "A legjobb még hátra van". A dobos beszámolt, és már meg is szólaltak az első akkordok, és én is útjának engedtem a hangom...