1. fejezet

Egész éjjel utaztunk Dean fekete 67-es Chevy Implajával, kicsit beszélgettünk is, de aztán elnyomott az álom, és már csak arra ébredtem, hogy reggel a már meleg nap cirógatja a bőröm. Nagyot nyújtózva ültem fel az összegubózott pozíciómból, és az ablakból a tájat kezdtem el nézegetni. Hosszú ideig jártam apámmal Amerikát, így az államokat már túlságosan is jól ismertem, megkérdeznem sem kellett, hogy merre vagyunk.
- Még csak Missouri? Ez komoly?- dőltem hátra nagyot sóhajtva az ülésen továbbra is kibámulva az ablakon
- Bogaram... Kaliforniából Virginiába nem két perc az út- ingatta a fejét Dean, miközben egy hatalmasat ásított, valószínűleg egész éjszaka vezetett, egy szemhunyásnyit sem aludt- Már mindjárt Kentuckyban vagyunk...
- Jó...- bólintottam, majd végre ráemeltem a pillantásomat. Semmit nem változott, mióta nem találkoztunk, ugyanaz a férfi ült előttem, akit két évvel ezelőtt láttam utoljára ugyanebben az autóban. Megráztam a fejem, és újra megszólaltam- Pihenj egyet, addig majd én vezetek...
Dean rámpillantott. Tudtam, hogy a kormányt vonakodva adja ki a kezéből, de nekem már sikerült őt az anyósülésre utasítanom, és a pillantásából tudtam, hogy most is ez fog bekövetkezni. Nem is tévedtem, a következő pihenőnél félreállt, és helyet cseréltünk. Öt perc sem telt el, Dean már húzta is a lóbőrt, én pedig az útra koncentráltam, miközben pár régi emlék tört fel bennem...

- Olivia, igyekeznél már egy kicsit?- morgott előttem Dean, mialatt az erdőben csörtetett mérgesen
- Persze, persze, igyekszem én, csak hátráltat ez a hülye gipsz a lábamon!- kiabáltam neki, hiszen már jó pár méterrel előttem járt- Mert ha valaki nem lett volna akkora barom, hogy azt hiszi alakváltó vagyok , akkor én siettetnélek téged, Winchester!
Dean megtorpant, de nem fordult felém, csak vett egy mély lélegzetet és utána szólalt meg továbbra sem rám nézve.
- Véletlen volt! Életem végéig ezzel fogsz csesztetni?! Mindegy, hagyjuk!- zárta le a témát, majd megfordult és hirtelen a hátára kapott
- Mit csinálsz?
- Sietek!

Elmosolyodtam. Ez tipikus Dean volt, és ez azért hiányzott. Oké, igazából a barátaim tényleg hiányoztak, meg a bolondozások, mégis csak vele és az öccsével, Sam-mel nőttem fel, hiszen apa és az ő apjuk állandóan együtt vadásztak. Mindegy is... Utáltam ezt az életet, így váltani akartam, és az volt az utolsó csepp a pohárban, mikor apa meghalt egy vadászat során... Akkor eldöntöttem, hogy felhagyok ezzel az egésszel, és új életet kezdek. Persze eldönteni könnyű volt, beadagolni a többieknek, már nehezebb. John-nak, Deanék apjának mondtam el először, nem örült, vigyázni akart rám, de mondtam neki, hogy a nagynénémékhez költözöm, nem kell aggódnia. Persze tudtam, hogy más is van a háttérben, hogy nem akar elengedni. Nem sokkal azelőtt a kisebbik fia, Sam fogta magát, és elment. Neki is elege volt ebből az életből. Végülis ki élvezné azt, hogy napra nap nem csinál mást az ember, mint démonokat, vámpírokat, szellemeket és hasonló sötét dolgokat hajkurászik? Ó igen... John és Dean Winchester, hát persze. Dean-nek mondjuk nem ezért nem volt merszem elmondani...
- Min járatod az agyad?- zökkentett ki a gondolataimból Dean, fel se tűnt, hogy felkelt
- Mióta vagy fent?- pillantottam rá
- Úgy 5 perce nézlek...- vont vállat, miközben hátranyúlt a hátsóülésre és egy nylontáskát vett magához, amiből egy almáspite került elő- Kérsz te is?- nyújtott felém is egyet
- Hány napos?- kérdeztem kétkedve, felvont szemöldökkel
- Hajnalban vettem- sóhajtott fel szemforgatva, majd a kezembe nyomta a sütit- Egyél!
- Köszönöm- motyogtam, majd beleharaptam az édességbe, közben Dean bekapcsolta a rádiót és egymáshoz nem szólva autóztunk tovább
Még két órát vezettem én, egészen Kentucky és Missouri határáig, akkor újra Dean ült a kormányhoz és onnan már végig ő is maradt ott egészen Virgina első kisvárosáig, ahol egy útszéli kis motelnél megálltunk, amit nem igazán értettem.
- Most mivan?- kérdeztem rá értetlenkedve
Dean nem felelt, csak a fejével a motel kijáratára bökött. A szemeim majd' kiestek a helyükről, ugyanis egy olyan ember lépdelt a kocsi felé, akit rég nem láttam, és azt hittem, már nem is fogom látni. Pár másodperc múlva Sam Winchester már az ablakon kopogott be mosolyogva és integetett nekem, mire én kiugrottam a kocsiból és a nyakába ugrottam. Mindig is nagyon jó barátok voltunk, és már hiányzott.

- Sammy, istenem... Ez te vagy?! Vagy csak képzelődöm? Jézusom! De mi... Hogy? Mi van az egyetemmel? Vagy nem értem...
- A rövid verzió szerint, Dean betört a lakásomba, és visszarángatott... A hosszú sztorit majd máskor elmesélem- kuncogott halkan, majd adott egy puszit az arcomra- Te is hiányoztál már, Oli.
- Megvolt puszi-puszi, nem mehetnénk most már?- szakított félbe minket Dean- Vár ránk pár ropogós vámpír...
- Jövünk...- morogtam, majd birtokba vettem az Impala bal hátsó részét, Sam pedig az anyósülésre huppant be és már indultunk is tovább Mystic Falls felé
Már nem voltunk messze. Ismertem a környéket, két városnyira már megközelítettük a helyet, és 2,5 óra múlva már be is gurultunk a városhatáron belülre. Dean terve szerint én meglepem Elenát otthon, míg ők ketten Sam-mel az egyik motelben szállnak meg, tehát nekem kell majd Elena körül a vámpírok után szaglászni. Minden így is történt. A motelnél kettéváltunk. Míg ők kivettek egy szobát, én a pár utcányira lévő Gilbert-házhoz sétáltam. A környék ugyanolyan volt, mint két éve, amikor idejöttem apa halála utána pár napra, de aztán úgy döntöttem, hogy a magam ura leszek, és elköltöztem Kaliforniába, még akkor sem jöttem vissza, mikor 1,5 éve meghalt a nagynéném és a nagybátyám, aminek következtében Elena és az öccse Jeremy, Jenna nénénk gyámsága alá került. Miközben a gondolataim elkalandoztak, meg is érkeztem a házhoz. Fellépdeltem a verandára, majd a bejárat előtt a nagy válltáskámat ledobtam magam mellé és bekopogtam. Pár perc múlva az ajtó ki is nyílt, de egy teljesen idegen személy állt velem szemben. Még fel is pillantottam a házszámra, de én jó helyen voltam...

- Segíthetek?- kérdezte az ajtó túlvégén álló jó kivágású férfi
- Öhm... Ami azt illeti igen- pillantottam rá félredöntött fejjel, és felvettem vele a szemkontaktust- Ki maga?!
- Ezt én is kérdezhetném...- dőlt neki az ajtónálló a félfának, és egy percig sem szakította meg a farkasszemünket- Nos...?
- Az az ember vagyok, akinek a családja elvileg ebben a házban lakik...- kaptam fel a táskámat és mit sem törődve a férfivel, bementem mellette a nappaliba, ott tettem le újra a holmimat a kanapéra és a kandallóhoz léptem, ahonnan levettem egy képet, és odaadtam a pasinak- Azt hiszem ezen túl is léphetünk... Maga ki?
- Hmm... Csak nem Oliviához van szerencsém?- bólintottam, és vártam, hogy az idegen is bemutatkozzon, amire pár pillanaton belül sor is került- Alaric Saltzman... De szólíts csak Ric-nek...
- Ez mind szép és jó, kedves Ric...- sétáltam körülötte őt méregetve- De ki vagy te? Mit keresel a Gilbert-házban?
Már szóra nyitotta volna a száját, mikor kivágódott az ajtó és egy újabb számomra ismeretlen férfi lépett be a nappaliba. Ahogy elnéztem az arckifejezését, neki is ugyanazok a gondolatok cikázhattak a fejében, mint nekem... "Hát ez meg ki?" Nagyot sóhajtva huppantam le a kanapéra, majd tettem fel a lábaim a dohányzóasztalra keresztbe téve, míg a karjaimat összefontam a mellkasomon. Így néztem Ric-re és az újonnan érkezettre.
- Oké, hogy 1,5 évig nem voltam itt, de az azért sok, hogy két idegen pasi csak így járkál ebben a házban...- méregettem őket továbbra is
- Ric...- hajolt oda a pasi hozzá, miközben még mindig engem bámult- Mióta járnak hozzád ilyen jó nők?
- Ő itt Olivia- forgatta a szemeit Ric, miközben visszatette a képet a kandalló felé- Elena és Jeremy unokanővére, Damon.
- Áh...- csillant fel a Damonnak nevezett szeme és hozzám lépett, hogy a keresztben lévő jobb kezemet magához húzza és egy kézcsókot adjon rá- Örvendek, már hallottam rólad...
Visszahúztam a kezem, és felálltam, de még így is magasabb volt nálam sokkal. Alaposan végigmértem, tetőtől talpig, jóképű, laza, van önbizalma, a szemei szószerint igézőek voltak, a nők kedvence gondolom, és ő ezt ki is használja, ebben biztos voltam. Hátrább léptem egyet és kettejük között váltogattam a pillantásom.
- Hol van Elena vagy Jeremy? Jenna?- kérdezősködtem- És ki vagy te, Damon?
- Nagy hódolód..- kacsintott vigyorogva
Fintorogva forgattam meg a szemeim. Pont ahogy gondoltam...
- Elena és Jeremy suliban vannak- kaptam meg a kérdésemre a választ Rictől, bár a végére eléggé elkomorodott- Jenna pedig...
- Jenna néni meghalt- fejezte be Damon a mondatot Ric helyet nemes egyszerűséggel szét tárt karokkal, majd Saltzmanhoz fordult- Beszélnünk kéne... Klaus...- csak ezt a nevet említette, mire Ric felkapta a fejét és hozzám fordult
- Szerintem elég jól feltalálod magad a házban, én most Damon-nel elmegyek kicsit...- hadarta és már ott sem voltak, de én úgy ültem ott továbbra is, mintha semmit sem halottam volna, hiszen még mindig le voltam ragadva a "Jenna néni meghalt" mondatnál.
Egyszerűen nem bírtam felfogni. Mi az, hogy Jenna meghalt? Mégis hogyan? Mikor? Mi történt? És én erről miért nem tudtam? Teljesen össze voltam zavarodva, semmit nem értettem.
A zsebemben a telefonom rezegni kezdett jelezve, hogy sms-em érkezett. Oda nem nézve lassan elővettem a mobilt, és elolvastam az üzenetet. Deantől jött.

"Na? Van vmi?"

Nem válaszoltam, túlságosan is a sokkhatás alatt voltam még, de aztán megint nyílt és csukódott a bejárati ajtó, majd Elena hangját hallottam meg, így kimentem a nappaliból, hiszen már felindult a szobájába. Nem volt egyedül, egy srác is vele tartott.

- Szia Elena- köszöntem neki mosolyogva, de ő még szerintem nem is hitt a szemeinek, hogy ott állok előtte- Igen... Én vagyok az teljes életnagyságban- vigyorodtam el, mire ő odaszaladt és a nyakamba ugrott

- Oli, nem hiszem el...- motyogta a vállamba, miközben szorosan ölelt- Annyira hiányoztál! Olyan jó, hogy itt vagy! De miért nem szóltál, hogy jössz? Készültem volna! 

- Meglepetés!- vontam vállat, majd a kísérőjére pillantottam- Bemutatsz? Bár lehet jobb lenne, ha kimennék, kopognék, és ajtót nyitna, ma már találkoztam így emberrel... Vagy én bemegyek a nappaliba, ő meg sétáljon be szimplán...- emlékeztem vissza a két találkozásra Ric-kel és Damon-nal

- Öööö, biztos...- ráncolta a homlokát Elena értetlenül, majd az addig a lépcső alján álldogáló sráchoz

lépett- Oli, ő itt Stefan, a barátom... Stefan, ő pedig Olivia, az unokanővérem- mutatott be minket egymásnak, majd kezet nyújtottam Stefannak, aki viszonozta azt

Nem tudom, miért, de Stefanra pillantva, különös érzés fogott el. Fogalmam sincs, miért, de valami nem stimmelt vele.

- Stefan Salvatore- mutatkozott be teljes névvel- Örülök, hogy megismerhetlek.

- Szintúgy- bólintottam mosolyogva, majd bontottam a kézfogást kettőnk között és Elenához fordultam újra- Szabad még a régi szobám?

Elena mosolyogva biccentett a fejével, így visszamentem a táskámért és őket követve fellépdeltem az emeletre, ahol elfoglaltam a szobát, amit mindig megkapok, ha itt vagyok. 

Kicsit ledőltem pihenni, és próbáltam összetenni egy kis képet az eddig megtudottak alapján. Mytsic Fallsban hemzsegnek a vámpírok, tehát jól oda kell figyelnem, a Gilbert házban egy teljesen idegen pasi nyitott ajtót, akihez egy szintén teljesen idegen másik pasi jött, mert valami Klaus-ról akart beszélni, és közben kiderült, hogy Jenna meghalt... És itt van ez a Stefan Salvatore. Volt egy olyan érzésem, hogy ez az összes információ valahogyan összefügg egymással. Ezeken agyalva pattantam fel a fekvő helyzetemből, és kimentem a szobából, hogy aztán Elena szobája előtt állapodjak meg. Bekopogtam, és résnyire kinyitottam az ajtót.
- Elena! Kicsit elmegyek, de este, ha gondolod, forró csokizhatnánk és dumálgathatnánk, mint régen...

- Az remek volna!- jött oda elém, és megpuszilt- Mikorra jössz haza? Addigra csinálok valami kaját...

- Majd megcsörgetlek, mikor indulok- vontam vállat mosolyogva, majd intettem neki és Stefannak is

Lesiettem a lépcsőn, majd ki az utcára. Körül néztem, hogy sehol senki nincs-e, a telefonomon bekapcsoltam a zenét, a fülembe bedugtam a fülhallgatót és az AC/DC You shook me all night long ütemére elindultam a Winchester fiúk szállására. Ez a zene volt a mindenem. A kedvencem mind közül, ettől mindig sikerült elengednem magam, kikapcsolni az agyamat. Most sem volt ez másként, ismétlő módba tettem a számot, és egészen a motelig ez bömbölt a fülembe. Mikor megérkeztem, akkor is csak a fülhallgatót vettem ki a fülemből, a zene az hallatszódott. A megadott számú szobához lépdeltem, és kopogás nélkül be is nyitottam. Sam az ablak mellett ült a laptopjával, míg Dean az ágyon fekve sörözgetett, miközben valami idióta műsort nézett a TV-ben, de mikor beléptem, azonnal felállt, és elém lépett.

- Nem tudsz válaszolni egy nyamvadt sms-re?- morgott, de közben megölelt

- Bocs apu...- fintorogtam, majd megkerülve őt leültem Sam-mel szemben- Jenna néni meghalt... Egy ismeretlen pasi nyitott nekem ajtót, egy tajparaszt kikezdett velem, és Elena egy Stefan Salvatore nevű pasival éppen a szobájában hetyeg...

- Salvatore?- vonta fel a szemöldökét Dean, mintha nem is angolul beszéltem volna

- Olasz név...- világosította fel őt az öccse

- Mystic Falls egyik alapítócsaládja...- motyogtam nekik

- Szuper... Valami használható információd nincsen?- állt szorosan elém az idősebbik Winchester, mire én a lehető legcsúnyábban néztem rá. Utáltam ezt, utáltam, hogy azt képzeli, én azonnal ugrok neki, és ha ugrok, is azonnal mindent megtud, megkap...

- Úgy érzem, itt vita lesz...- állt fel Sam a száját elhúzva, és ajtó felé indult- Majd jövök...

Azzal már ott sem volt, így kettesben maradtunk. Szúrós szemekkel pislogtam Dean-re, de ő bírta, pedig más ilyenkor már rég megszakította a szemkontaktust. Jó... Ő mindig is tűrte, ismert már, tudta, hogy nem bántanám. Végül egy lépést hátrált, így feltudtam állni, hogy aztán fel-alá sétálgassak a szobában. Nem lett vita, annak ellenére, hogy Sam mindig eltalálja, mikor van és mikor nincs. Most nem vesztünk össze, helyette mindketten némaságba burkolóztunk, mígnem Dean-nek jött ki előbb hang a torkán, de most nem a Dean-Dean szólalt meg, hanem a normális, emberi Dean, ami csak nagyon ritkán jön belőle elő.

- Örülök, hogy végül eljöttél velem...- motyogta

- Nem miattad vagyok itt...- közöltem vele

- Én mégis örülök... Annyi szar dolog történt mostanában... Hogy egyszerűen, végre jött valami jó is... 

- Hagyjuk...- intettem le, és megindultam a kijárat felé- Csak azért jöttem, hogy elmondjam ezeket a semmire való információkat- húztam fel az orrom- Majd még beszélünk. Szia Dean!

A válaszát meg sem várva léptem ki a szobából, a fülhallgatót újra a fülembe tettem, és már ott sem voltam. Szedtem a lábaim, ahogy csak tudtam, hogy mihamarabb "otthon" lehessek, de mikor odaértem, a verandán egy kellemetlen személybe botlottam.

- Kirándultunk, kirándultunk?- állta el az utamat Damon sunyin vigyorogva

- Egyszer kérdezem meg... Ki a franc vagy te?- léptem hozzá alig egy centire

- Hmm.. tetszik ez a közelség- nevetett halkan- A kérdésedre válaszolva amúgy Damon Salvatore lennék, és bármikor szívesen állok rendelkezésedre, kedves Olivia..

- Akkor máris tehetsz egy szívességet... Ásd el magad!- vágtam a fejéhez, majd félretoltam az utamból, és bementem a házba, de Damon jött utánam, így megtorpantam és azzal a mozdulattal, felé fordultam- Adjak egy ásót vagy ássalak el én rögtön?!

- Tetszik, hogy ilyen pezsgő vérű vagy...- harapta be az alsó ajkát

Ismételten a szemeimet forgattam, majd faképnél hagytam... Beképzelt, nagyképű alak... Már most nem bírtam, pedig azt még nem is tudtam, hogy mit keres állandóan itt...